Ellenfény – 2014/1 – Sándor Zita

A Pécsi Balett az utóbbi években több alkalommal is sikerrel dolgozott együtt vendégkoreográfusokkal. Közülük hívtak meg kettőt legutóbbi bemutatójukra készülve: az új-zélandi Cameron McMillant és Zachár Lórándot. A H-arcok című estet Sándor Zita mutatja be.

A két fiatal alkotó külön-külön, egymástól függetlenül dolgozott a táncosokkal, ám az elkészült darabokban mégis felfedezhetünk hasonlóságokat: egyik sem tartalmaz narratív szálat, kizárólag a táncosok mozgására, a testek formaalkotó képességére koncentrál, és egyaránt tartalmaz szólókat, duókat, triókat, illetve az egész csapatot egyszerre megmozgató elemeket. Zachár Lóránd igen találó címet illesztett koreográfiájához. A Hullámzó talajban valóban minden állandó mozgásban, hullámzásban van – a fényeffektek miatt a talaj ugyanúgy ezt az érzetet kelti, mint ahogy a mozgásanyag. A táncosok mindegyike azonos színû kékeszöld ruhában mozog, az ugró, lebegő, fölfelé igyekvő szakaszok ugyanolyan sûrûn fordulnak elő, mint a földmunkát igénylő mozdulatsorok: a testek egyetlen nagy masszává alakulnak, s ez a massza változó intenzitással vet hullámokat a színpadon. Az sem igazán fontos, hogy ki milyen nemû, az egyéni különlegességek beledolgozódnak a nagy egészbe. Zachár Lóránd leleményességét és kreativitását a színpadra való belépések és kilépések sokféle megszerkesztésében mutatja meg igazán. A táncosok hol állva, hol fekve, gurulva, ugorva lépnek ki vagy bele a közös hullámzásba, az anyag állandó mozgása egyszer sem szakad meg, csupán a massza kisebb-nagyobb szeletei érnek túl a színpadon, ezért veszítünk szem elől olykor néhány táncost. A párosok és a sokszereplős szakaszok váltakozását, az elemek egymásra következését a különböző stílusokból összeválogatott zenei mix határozza meg; a bejátszások szolgálnak tájékozódási pontként, a ritmusváltásokat olykor fényváltozások is kísérik.

A zene sûrû változásai nem rajzolnak ki határozott ívet a produkcióban, a huzamos ideig egyformán hömpölygő egészből mégis kiemelkedik néhány szakasz, pontosabban néhány táncos: bravúros készségekről tesznek tanúbizonyságot a társulat tagjai, amikor egy-egy mozgássort követően, az állandó mozgásból kilépve és egy szinte mozdulatlan pozíciót felvéve egyikük elénekel egy áriát, vagy zongorajátékba kezd. Az élőzene ezekben az esetekben olyan erővel hat, hogy bármi más történik mellette a színpadon, az csak másodlagosnak, aláfestő „kommentárnak" tûnik.
Cameron McMillan a felszíni hasonlóságok ellenére meglehetősen máshogyan bánt a Pécsi Balett társulatával. Koreográfiájában nem homogén masszát gyúr belőle, hanem különálló, különböző alakokat, egyéniségeket állít a színpadra. Ezt a különbséget mutatják a jelmezek is. Kiss Julcsi jelmeztervező Zachár Lóránddal való munkájához hasonlóan tiszta, egyszerű formákat, vonalakat használ a koreográfus szándékának megfelelően: a második produkcióban eltérő színû, egy-egy testi, alkati tulajdonságot kidomborító ruhát adott a táncosokra. A különbözőségek hangsúlyozásának köszönhetően az első perctől kezdve könnyen megy a beazonosítás, egy-egy figura vissza-visszatérő, sajátnak tekintett mozdulatsorokkal teszi még szilárdabbá saját mozgásuniverzumát. Ám nem egyes figurák önálló, csupán egymás mellett ellejtett táncáról van szó: miután mindannyian bemutatkoznak szólóikkal a színpad elejére helyezett fénykörben, egymásra figyelve kezdenek el mozogni. Egyikük utánozni próbálja a másikat, két nagyon eltérő vagy hasonló alkatú táncos igyekszik a másik testének mozdulataira válaszolni, a csoportos jelenetekbe egyesével csatlakoznak a táncosok úgy, hogy végig megtartják karakterük (egy sajátos mozgásmátrix) jegyeit.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/1. számában.