Jó ideig ehhez az előadáshoz fogják viszonyítani a baranyai nagyszínházi tánceseményeket

Az elmúlt évtizedben nem volt arra példa, ami A Jó és a Rossz kertjében péntek esti bemutatóján történt: perceken át állva tapsolt a közönség.

A nagyszínházi táncjáték misztikus időutazásra vitte a publikumot, hol a bibliai időkben, hol az ókori egyiptomi, római világban, hol meg napjaink öltönyös bőrszerkós városi forgatagában landolt a történet, valami különös sci-fi időkapun át vándorolva ide-oda. Sokkoló volt a látvány, amihez tökéletesen idomult a társulat mozgásszínháza, varázslatos filmszerû jelenetek követték egymást. A néző nem figyelhetett olyan részletekre, hogy a csapat mennyire mozog együtt, milyen klasszikus elemekből építkeznek a szólók, mert állandóan kavargott a karok lábak halmaza, s mindig született belőle valami lebilincselően újszerû mozdulatsor, valami szemkápráztatóan modern megoldás. A hét főbűn volt az alaptartalom, s bár konkrétan egyiket sem sikerült behatárolni, összességében folyamatosan színen volt a Jó és a Rossz, a bűn és a kárhozat.

Egy olyan monumentális táncelőadást alkotott az új-zélandi Cameron McMillan rendező a pécsi balettkarral, amelyre néző és táncos évekig maximum etalonként fog emlékezni, ehhez viszonyítva az elkövetkező nagyszínházi tánceseményeket.

Mészáros B. E.